7. Fejezet

Sziasztok! :) Bocsi, hogy ennyit késtem de nem volt időm, és ikhletem sem volt a mostani fejezethez. Hát így sikerült, akinek tetszik annak tetszik, akinek nem, annak nem. ( Hát ezt jól meg mondtam). Szóval köszönöm, hogy ennyien olvassátok, és remélem a látogatók száma is nemsokára eléri az ezret. Nos akkor vágjunk is bele....

 

Szerethető csontok

  A boltban voltam, az új krimi könyveket pakoltam a helyükre, amikor csilingelt a bejárati ajtó és oda kaptam fejemet, megnézni ki lehet az.
Leo volt az, aki hatalmas fekete napszemüvegében, és fekete bőrkabátjában feszített. Rám nézett és mosolygott.
-Zavarok kisasszony? - lépett oda a létrához amin próbáltam nem leesni míg a könyveket tettem a helyükre.
-Dehogy, mindjárt végzek, már csak egy könyv! - kalimpálóztam hátha elérem, de a könyv kiesett a kezemből és lepuffant Leo lába elé.
-Elég béna vagy. És az árnyvadászoknak hosszabbak a kezeik. Nőnöd kéne. - Röhögött, és felvette a könyvet és egy ugrással helyre rakta amit én nem értem el.
-Elmehetsz ám valahova!? - dörmögtem magam elé, a csodálatos látvány után.
-Nos áruld el miért jöttél zavarni? - mondtam neki és közben lefele másztam a létrán.
-Csak azt akartam megkérdezni, hogy ebédelnél e velem? Most?! - lépkedett egyik lábáról a másikra a választ várva.
-Jó. Úgy is végeztem mára. - Mondtam megadóan magam.
-Rendben. Induljunk is. - Karon ragadott és ki húzott a boltból, még egy viszlátot oda dobtam a tulajnak, és már rohantunk is, fogalmam sincs, hogy hova.
-Még is hova húrcolászol ilyen tempóban Leonardo? Merda! - üvöltöttem hátha nem húz már mint egy rongyot. (Merda=Picsába)
Lefagyott és megállt. - Ne káromkodj Andrea, kérlek. Még hülyének néznek. - Mondta félszegen.
-Ó, és talán ha úgy ráncigálsz mint egy rongy akkor nem? - lihegtem.
-Jó, bocsi. De sietnünk kel mert négy perc múlva dél és akkor nem lesz szabad helyünk.
-Még is hol? - lihegtem.
-A Spanyol lépcsőn ebédelünk. - Mondta tömören.
-Juuuuj. - Pörögtem fel.
Erre a helyre főleg a turisták és a szerelmesek mennek. És ott fogok ebédelni vele?
Meg is érkeztünk. A hely egy majdnem százötven lépcsősorból áll. A lépcsők előtt egy pici, több részből álló szökőkút díszeleg, tele delfinnel és kicsi puttókkal. Két oldalt házak veszik körül. Nyáron ezt a halványsárgás márvány sort virágok díszítik, de most fura mód egy sem volt. Leültünk az egyik lépcsősor szélére. Talán a harminchetedik lehetett? Nem számoltam...
Leo elment egy büféből dobozos tortellinit venni. Én kértem, hogy ezt hozzon. Tésztát, randin szoktak enni általában.
Csendben majszoltuk a húsos tésztát, fejünk felett a Trinitá dei Monti templom. Bevallom nem sokat voltam ezen a helyen, pedig születésem óta itt élek Róma belvárosába. És csodálatos a látvány, és csodálatosan érzem magam azzal a fiúval akibe szerelmes vagyok.
-Figyu, mi lenne ha ez lenne az új lógós helyünk? - vetettem oda az ötletet.
-Helyes. Én személy szerint imádok itt lenni. - Mondta, és egy szalvétába megtörölte a száját.
-Még nem is mondtad, hogy szeretsz itt lenni. - Durciztam.
-Sok mindent nem mondtam. - Mondta.
-Én se magamról. - Makacskodtam.
-De én mindent tudok rólad. Ne. - Emelte fel a kezét. - Nem kell azt tudnod miért.
-Ok. - Vágtam le röviden válaszomat.
-Most gyere, be kell menünk a szabóhoz.
Ismét megragadott és maga után húzott. A lépcső sortól kábé három utcányira egy eldugott kis boltba vezetett, és beléptünk az ajtón.
A helyiség nagyon kicsi, és belülről fa beborítású falak vették körül. Minden méteren egy oszlop volt amik tartották az emeletet amin nyilván a gazdára váró ruhák, vagy is inkább öltönyök sorakoztak, csomagolásban.
Egy csíkos inges zömök öreg férfi jelent meg a pult mögül, és Leot meglátva fel is rohant egy öltönyért. Leo és én a kasszánál várakoztunk amíg nem jött a férfi.
-Tessék fiam itt van, teljesen felújítva. Nem tudom mit csinálhattál vele, de mikor elkezdtük a munkát szörnyű állapotban volt. Mintha átment volna rajta egy traktor.
-Szép hasonlat uram, viszont csak annyi, hogy nem bántam jól vele.
-Máskor jobban vigyázz rá. Ez Giorgio Armani. Többet ér mint az összes szerved.
-Rendben öregapám, még egyszer köszönöm. - Mosolygott Leo.
-Ja, és csinoska a barátnője. - Nézett meg engem szemet nem kímélően.
-Nem az! - kiáltotta oda, mert mi már az ajtón túl voltunk.

-Még is mi a csudának kell neked most ez az öltöny? - értetlenkedtem.
-Mikor legutoljára volt rajtam eléggé tönkrement. Éppen egy Polip démonnal harcoltam és össze tintázta az egészet ráadásul leszakadt az ujja. Elég rosszul festett.
-Mikor volt ez? - kérdeztem.
-Három évvel ezelőtt.
-Király. Már a bölcsiben is halál volt a jeled. - Nevettem.
Leo haza kísért, és magára hagyott még mielőtt bármi romantikus történhetett volna....
Éppen köszöntem a földszinten lakó Mrs. Fulviának mikor kirohant és így szólt:
-Jött egy leveled édes lányom. Egy fess fiatal barna hajú férfi akarta személyesen átadni, de mondtam neki, hogy nem vagy itthon.
-Köszönöm, hogy átvette. Mondott még valamit?
-Nem, semmit. Elég óvatos volt. És csokornyakkendőt viselt.
-Isten áldja, és jó éjszakát kívánok. - köszöntem el tőle.

Ki lehetett az? Már a kíváncsiság furdalt, hogy ki írt nekem ilyen patináns szép levelet.
Levetkőztem rövidnadrág és egy kopott pólóra, és törökülésbe leültem az ebédlőm asztalához.
Műanyag kemping székem becsípte a fenekemet, a gatyámmal együtt.
-Merda! - mondtam ki elég hangosan, és eszembe jutott a mai nap a közös rohangálással.
Egy pohár tej és a sajgó hátsófelem mellett, késsel felbontottam a levelet, és elkezdtem mohón falni a sorokat: